Saját versek
Szakítás
Úgy érzem, ideje szakítani,
A kapcsolatunknak véget vetni.
Ideje lenne azt megkérdezni,
Vajon érdemes volt-e hazudni?
Ennek végre vége, nincs mit tenni,
Tudod te amúgy, hogy kell szeretni?
Látom, hogy nem túl jól bántál velem,
Neked mennyit ért ez a szerelem?
Engedd el
Kérlek, mondd meg, hogy miért engeded,
Hogy sírsz, mikor nevetned is lehet?
Mondd, nem látod kint a fényes napot?
A lágy felhőket, a sok szomszédot?
Megértem, ha fáj, el kell engedned,
Ha visszajön, csak akkor a tied.
De ha nem jön, örökre felejtsd el,
Ne bánj így az igaz szerelemmel!
Ez egy Enikő nevű lánynak készült. Az egyik legjobb barátnőm! A vers címe: Enikőhöz
Ez a lány erős, erős nagyon,
Ezért kell őt ennyire csodálnom.
Csodálonom, s csak csodálkoznom,
Hogy tud felállni olyan nagyon.
A sok rossz csapás ellenére,
Enikő belerúg a sokk fenekébe.
Nevet és mosolyog, de belül szomorú:
Leesett fejéről a bársonykoszorú.
Az ördög bántotta lelkileg szegényt,
De mit tehetne az igaz szerelemért?
Feketébe borul barátai arca,
Közben Enikő az, ki inkább mosolyogna.
Az ördög, a gonosz, a kegyetlen,
Elfelejtjük őt szépen csendben.
Az emósok korszaka végleg lejárt,
Melengető szellő a szíven átjárt.
Koszorú helyett van aranykorona,
Új nap virradt eme ifjú leányra.
Fekete helyett legyen hát hófehér,
De a szívben egy kis rész végleg véget ér.
Igaz szerelem
Az egyetlen, valós, igaz szerelem,
Sajnos még talált meg engem.
Várni vártam én nagyon sokáig,
Átjárt a csalódás nyaktól bokáig.
Fiatal vagyok, várhatok még,
De már alig tart vissza a fék.
Annyira várom őt, az igazit,
Ez a lecke egészen mást tanít.
Olyan rossz egyedül, kicsit szomorú,
Nagy leple alatt takar a keserű bú.
A magány, az egyedüllét kicsiny nyomora,
Az ember úgy érzi, nagyon el van nyomva.
Senki nem jön betölteni a végtelen űrt.
Senki nem jön elriasztani a sok komoly zűrt.
Senki nem ül ide mellém, ha egyedül vagyok.
Senki nem vigasztal, ha keservesen sírok.
Ez vagyok, ez leszek,
Amíg nagy nem leszek.
Fiatal vagyok, csak rád várok,
De te nem jössz, ha csak itt állok.
Vakon
Esőben táncolni fellázító,
Éjszaka másmilyen, sötét és jó.
Az égen a csillagok, elképzeltem,
Olyan, mint vágyaim: elérhetetlen.
Éjszakai szivárvány nem létezik,
Hajnalban a holdat hiába keresik.
Látni látok, csak valahogy máshogy,
Szörnyen fájdalmas, szerintem vak vagyok.
Nem látom a szépet, mert nincs,
Nem látom a jót, pedig az kincs.
Sírok és vergődöm, hangom felzendül,
Nem látok mást, de nem vagyok egyedül.
Hol vagyok? Ki vagyok? Miért nem látok?
Nem tudok semmit, sírok és várok!
Szomorúan ordítok és tombolok,
Nem hallja senki, kimerült vagyok.
Lenyugszom, lefekszem, jól vagyok,
Bár sajnos még semmit se látok.
Csak őt, az igaz, egyetlen barátot,
Az egyetlen látható világosságot.
